Következzék hát a bejgli felfújt igaz története! A történet teljes megismeréséhez igen messzire kell visszanyúlnunk az időben, igen-igen régi karácsonyokat kell felelevenítenünk.
Az ugyanis úgy volt, hogy csekély értelmű medvebocs koromban én bizony nem nagyon tudtam, hogy milyen is az igazi bejgli. Volt valami mákos meg diós dolog, de igazán nem rajongtam érte. Az volt a helyzet, hogy nagyon szárazak voltak ezek a sütik, és bizony karácsony másnapján már igencsak fegyverviselési engedélyhez kellett volna kötni a bevetésüket, olyan kemények voltak. Ilyesmit azonban nem nagyon lehetett anyu tudomására hozni, így hát apu szorgalmasan igyekezett legyűrni a bejgliket a családi béke megőrzése érdekében, de egyszer nála is elfogyott a türelem.
Akkoriban, amikor a karácsony nekem még a téli szünet idejére esett, nagyon szerettem apuval kettesben kimenni a telekre, meglátogatni a kutyusokat. Ilyenkor ketten mentünk, és finom hurkával leptük meg az ebeket (akkoriban a hurka olcsó hentesáru volt, a blökik meg imádták, úgyhogy karácsonyra mindig vettünk nekik pár szálat, mert nekik is jár meglepi) . Akkor volt a legjobb, amikor hó is esett, ezekre a karácsonyi sétákra emlékszem legszívesebben a gyermekkoromból.
Szóval egy ilyen havas karácsony utáni délután, hazafelé igyekeztünk a kutya etetésből, és jó sokat kellett várni a buszra. A buszmegállóban ácsorogva kezdtünk el azon töprengeni, hogy mit is kellene kezdeni azzal a fél tonna száraz diós meg mákos bejglivel, mert kidobni mégsem kéne, megenni viszont lehetetlen. Arra már nem emlékszem melyikünké volt az ötlet, de arra igen, hogy mire haza értünk már kész volt a terv! BEJGLI FELFÚJT!!! Hozzá is láttunk a megvalósításhoz, és bizony mondhatom, hogy a bejgli felfújt hatalmas siker volt, igen gyorsan elfogyott. Azóta persze kiderült, hogy jóanyám akkoriban nem főzte meg a tölteléket, hanem csak összekeverte a diót/mákot a porcukorral, és a cukor kiszívta a nedvességet a tésztából, ezért lett olyan hamar száraz és kemény (mentségére legyen mondva, hogy szegénynek nem volt kitől megtanulni a bejgli készítés titkait).
És bár nem feltételezem, hogy egyetlen gasztroblogger is ehetetlen bejglit követne el, az azonban mindenkinél előfordulhat, hogy az ajándék bejglik feltorlódnak, így ezúton közzé teszem a bejgli újrahasznosításának fortélyát.
Hozzávalók: diós vagy mákos bejgli (vegyesen még job), 1 liter tej, 4 tojás, 5 dkg vaj, 1/2 rúd vanília, 2 evőkanál sárgabarack lekvár, 2 alma, ízlés szerint fahéj.
Ügymenet: 4 dl tejet felforralunk a felhasított vanília rúddal. Amíg a tej melegszik, addig egy tűzálló tálat (mi a római cseréptálat használtuk) kivajazunk, és a felszeletelt bejglit elrendezzük benne (mondjuk max 2 rétegben). A felforrt tejet a bejglire öntjük, és kicsit állni hagyjuk, hogy jól beigya a tejet. A maradék tejet a 4 tojás sárgájával (és esetleg egy kis cukorral, bár a bejgli tartalmaz cukrot) elkeverjük, és a bejglire öntjük. A maradék vajat a tetejére vagdossuk, megszórjuk fahéjjal és ráreszeljük az almákat. Lefedve kb. 40 percig sütjük (római tál esetében hideg sütőbe tesszük, majd kb. negyed órán át melegítjük, és csak ezután kapcsoljuk a sütőt 180 C fokra, nehogy kárt tegyünk az edényben). Amikor már csak pár perc van hátra a tojások fehérjét kemény habbá verjük a baracklekvárral. Kivesszük az edényt a sütőből, a habot a bejgli tetejére halmozzuk, és fedő nélkül további 15 percig sütjük.
És hogy hogyan emlékszem erre a receptre ilyen pontosan??? Nos nem azért mert anyu azóta sem tanult volna meg igazi bejglit sütni, (SŐT! azóta igazi bejglimesterré gyúrta fel magát), hanem azért mert arra biztosan emlékszem, hogy a cseréptálhoz kapott receptfüzet Kifli felfújt receptjét vetettük be, csak épp kifli, dió és mazsola helyett a bejglit fújtuk fel. Az eredeti receptben (ha valaki kipróbálná) 10 db kifli, 15 dkg cukor, 10 dkg dió, 5 dkg mazsola és reszelt citromhéj szerepelt.
