"A panforte és a panpepato, az erős és a fűszeres, borsos sütemény (kenyér) minden kétséget kizáróan Siena legismertebb édessége. A helyiek annyira szeretik, hogy egyik védőszentjük, Szent Lőrinc kegyeibe ajánlották.
Az első utalás arra vonatkozóan, hogy a panforte, illetve a panpepato hagyományosan Siena környékén készült, a montecelsói kolostorból származó, 1205-ből való dokumentumokban található. Ez megemlíti, hogy a parasztokat kötelezték tekintélyes számú borsos vagy mézes kenyér formájában megfizetni az apácáknak járó adót. Ha ennek a hagyománynak hinni lehet, ez a kolostor valóban nagy szerepet játszik a híres fűszeres kenyér históriájában. A történet pedig így hangzik: Niccoló de Salimbeni az egyik legvagyonosabb sienai családból származó fiatalember betegesen pazarló életet élt, amiről nem lehetett azt állítani, hogy megfelel a keresztény eszményeknek. Ám egy napon ráébredt cselekedeteinek dőreségére, megtért, és elajándékozta minden maradék vagyonát, birtokát. Ez nem volt több, mint egy teli zsák fűszer (igaz, abban az időben nagy érték volt, olyannyira, hogy a fűszer az általános fizetőeszköz szerepét is játszotta), valamint egy laktató édesség receptje, amely bőségesen felhasználta ezeket a specialitásokat. A megajándékozott személy, bizonyos Berta nővér, a montecelsói kolostor apácája volt. Berta nővér kipróbálta ugyan a receptet, de arra a következtetésre jutott, hogy ez a buja ízű édesség nem illik egy apácakolostorhoz, így a receptet továbbadta a püspöki kúriának, ahol püspökről püspökre szállt, mígnem Ottaviano della Pila kardinális tertvérének kezébe került. Őt Ubaldinónak hívták, és olyan kitűnő szakács volt, hogy Dante az Isteni színjáték egyik énekében a Purgatóriumban meg is örökítette. Ubaldino tovább finomította a készítés módját: mandulát, diót, kandírozott gyümölcsöket és aromás fűszereket is adott hozzá. A sienai panforte gyorsan nagyon népszerű és márkás cikk lett. 1370-ben már Velencében is fogyasztották ünnepi alkalmakkor. Híre messze földre is eljutott, és magas fűszertartalma miatt afrodiziákumként tartották számon." - Olasz Kulinára
Ennyi bevezető után íme a recept, amin épp csak egy keveset változtattam. Kicsit kevesebb kakaót tettem bele, és a tepsi aljára ostyalapot tettem, így nem kellett a sütőpapírral bajlódnom, tuti biztosan nem ragad se a tepsihez, se a sütőpapírhoz, és ajándéknak becsomagolni is könnyebb így. Túlsütni nem szabad, mert akkor túlságosan megkeményedik.
Hozzávalók: 75 g mogyoró, 75 g mandula, 175 g kandírozott citrom- és narancshéj, 50 g búzaliszt, 10 g kakaópor, 1 mokkáskanál őrölt fahéj, 1 mokkáskanál mézeskalács fűszer, 100 g cukor, 100 g méz. Ha van süthető ostyalap.
Ügymenet: a mogyorót száraz serpenyőben megpirítottam és konyharuhába téve ledörzsöltem a vékony héját. A mandulát forrásban lévő vízbe dobtam, majd lehúztam a barna héját. A magokat és a citrushéjakat apróra vágtam. Egy tálban elkevertem a lisztet a fűszerekkel, a kakaóval, a magokkal és a héjakkal. A mézet a cukorral egy lábasban összeforraltam, majd a többi hozzávalóhoz kevertem. Egy kis tepsi aljára elhelyeztem a süthető ostyalapot, és 1 cm magas rétegben rásimítottam a masszát. (Az eredeti recept 20 cm átmérőjű kerek formát és sütőpapírt ajánl.) 150 C fokra előmelegített sütőben 30 percig sütöttem. Porcukorral, fahéjjal megszórva, vékony csíkokra vágva zártam dobozba.