És akkor következzen a másik tapas recept, a sherrys csirkemáj. Nagyon szeretem a májat, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy ezt kipróbáljam.



Hozzávalók: 500 g csirkemáj megtisztítva, 2 ek olívaolaj, 1 kisebb vöröshagyma finomra aprítva, 2 gerezd fokhagyma finomra aprítva, 100 ml száraz sherry, só, bors, 2 ek apróra vágott petrezselyemzöld.
 

Ügymenet: nagy, nehéz serpenyőben felforrósítottam az olajat, beletettem a hagymát és aranyszínűre pirítottam, hozzáadtam a fokhagymát, fél percig kevergettem, majd óvatosan beletettem a csirkemájat (előtte megszúrkáltam őket egy kis késsel, állítólag így kevesebb az esély a robbanásra). Néhány perc alatt megsütöttem a máj mindkét oldalát. Nem szabad sokáig sütni, nehogy kiszáradjon. Lyukas szedőkanállal kiemeltem a májakat, majd a serpenyőbe öntöttem a sheryyt. 1-2 percig forraltam, hogy az alkohol elpárologjon és kicsit besűrűsödjön, majd visszatettem a májakat a szószba. Így utólag azt mondom, kicsit több sherry is belefért volna! Tálaláskor petrezselyemzöldet szórtam rá.

Minden nemzetnek megvan a maga húsgolyója, de a szerencsésebbeknek több is jutott. Így vannak ezzel a spanyolok is. Nem csak sherrys paradicsomszószba, hanem finom mandulás szószba is szívesen mártogatják a gombóckáikat.

Hozzávalók a húsgombócokhoz: 50 g fehérkenyér a héja nélkül, 3 ek víz, 500 g sovány, darált sertéshús, 1 vöröshagyma finomra aprítva, 1 gerezd fokhagyma zúzva, 2 ek apróra vágott petrezselyemzöld, 1 tojás, frissen őrölt szerecsendió, só, bors, liszt a hempergetéshez, olívaolaj a sütéshez, valamint citromlé a tálaláshoz.

Ügymenet: a húsgombóc hozzávalóit összedolgoztam, majd vizes kézzel kis gombóckákat formáztam belőle. Lisztben finoman meghempergettem őket, vigyázva, nehogy túl sok liszt maradjon rajtuk.

Egy nagyobb, nehéz serpenyőben kevés olívaolajat hevítettem, majd 3-4 perc alatt óvatosan rázogatva megpirítottam benne a húsgombócokat, úgy hogy minden oldaluk szép színt kapjon. Kiszedtem a gombócokat a serpenyőből és kezelésbe vettem a szósz hozzávalóit.

Tettem még egy kis olajat a serpenyőbe, majd a szószhoz való kenyeret apró kockákra vágtam. A mandulát és a kenyeret együtt dobtam a serpenyőbe, és folyamatosan kevergetve aranyszínűre pirítottam őket. Hozzáadtam a fokhagymát, és még fél percig sütögettem. Ekkor hozzáöntöttem a bort, és kevergetve főztem még egy picit, hogy az alkohol elillanjon belőle.

Levettem a tűzről, és hagytam, hogy egy picit lehűljön, majd turmixgéppel pürésítettem az egészet, úgy hogy közben folyamatosan adagoltam hozzá a zöldséglevest. A már majdnem kész szószt visszaöntöttem a serpenyőbe, sóztam, borsoztam, majd óvatosan belehelyeztem a gombóckákat, és kb. 20 percig pároltam az egészet. Közben többször kell kevergetni, rázogatni a serpenyőt, nehogy a besűrűsödő szósz odakapjon. Tálaláskor megszórtam petrezselyemzölddel, és lehet rá facsarni citromlevet is.

Visszatérve két hetes, netmentes, járdaszigeteki szabadságomról, alig győzöm pótolni a lemaradásokat. Még folynak az ásatások az íróasztalom lapjának felfedezése érdekében, azonban egyelőre még erősen hullámzik a papírtenger.

Időnként egészen zavarba jövök, mert nem tudom mi is volt előbb a tyúk vagy a tojás? Hová is akarok kilyukadni ezzel? Szokásommá vált minden hónapban átlapozni a gasztronómiai lapokat az újságosnál, és sokszor látok olyasmit, ami kapcsán átsuhan az agyamon, hogy én ezt mostanában már láttam valahol. Általában nem emlékszem már pontosan hol, kinél de az be szokott villanni, hogy már láttam. Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy vajon tényleg a farok csóválja-e a kutyát, vagyis az újságszerkesztők blogokat olvasnak-e ihletért, vagy netán egy-egy (általam ismeretlen) külföldi lap hatása csapódik le korábban néhány éles szemű blogger oldalán, mint a sajtóban? Talán mindkét verzió igaz lehet???

Nemrégiben Mamma fertőzött meg a tapas lázzal, amiből azóta sem gyógyultam ki, így amikor az e havi Tv paprika magazin címlapján megláttam a „Terítéken a tapas" főcímet nem is csodálkoztam nagyon. Bár ezt a lapot általában bojkottálom, ezt a számot kíváncsiságból megvettem. Nos az idióta címeken ezúttal sem tudtam nevetni, és itt-ott lehetnének alaposabbak is, azért van benne pár érdekes, kipróbálásra váró dolog.

És ezek után néhány napja felfedeztem az öcsém polcán egy egész (kölcsön)tapas könyvet! Igaz német nyelvű, de olyan guszták benne a képek, hogy fogtam a szótárat ás nekiveselkedtem a hieroglifák megfejtésének. (ezúton is üzenem a könyv eredeti tulajdonosának, hogy azt a 3 eruót bármikor leperkálom, de a könyvet vissza nem adom!) Két egyszerűbbnektűnő receptet választottam a vörösboros chorizo mellé, így háromféle tapas, némi paradicsomsaláta és egy kis Pákosztos féle bagett került az asztalra.

Ha már túró, és különleges túrós ételek volt a feladat, kipróbáltam még valamit. Ez pedig a dallamos nevű Miele e riotta (Méz ricottával) volt, Olaszország Basilicata tartományának csemegéje. A méz és a friss ricotta keveréke - két tökéletesen egymáshoz simuló aroma - ősrégi édesség, illetve több olyan édes étel hozzávalója is, mely már a régi rómaiaknak is nagyon ízlett.

Egyes vélemények szerint az antik rómaiakhoz vezethető vissza számos mai desszertünk eredete is, például a szicíliai cassata, a szardíniai sebadas, sőt még az angol cheese cake is. Régóta kinéztem már ezt a receptet az Olasz Kulináriából, és jobb alkalmat aligha találtam volna az elkészítésére, mint a mostani VKF. Szerencsémre kaptam valódi olasz ricottát, mézet pedig csentem a méhésztől.

Hozzávalók: 500 g friss ricotta, 5 tojás, 1 dl híg méz, 1 csipet fahéj, 5 dkg kandírozott gyümölcs (nálam mazsola is került a cukrozott citrushéjak mellé), 1 ek frissen reszelt citromhéj, 10 ml marsala (nálam tokaji édes bor), vaj a forma kikenéséhez.

Nos be kell vallanom, hogy Ízbolygó rátapintott a gyengémre. Nem emlékszem pontosan hogyan kezdődött, de mára teljesen túró függővé váltam. Pedig én nem túrórudin nőttem fel, sőt ha jól emlékszem, egész kis koromban az még nem is létezett. Mégis a túró szép lassan behálózott és alattomos módon rabul ejtett.