Mai, hatodik etapunk Campania tartományon vezet át. Bevallom, mikor elhatároztuk Loriennel, Mammával és Égigérő Paszullyal (az idén is van újoncunk, tegnap már olvashattátok), hogy az idén a Giro-t is megfőzzük (és majd a Vueltát is), azt gondoltam, mi sem egyszerűbb az olasz konyhánál… Aztán amikor elkezdtem keresni valamit erre a napra, rájöttem, hogy nem is olyan könnyű a feladat, mint amilyennek látszik, már ha az ember valami mást akar, mint pizza meg spagetti…
Márpedig a campaniai konyha éppen a pompás, egyszerű specialitásaival szerzett magának hírnevet, az itteniek pörgősen élnek, nem szeretnek várni, még az ételre sem! A zöldség- és gyümölcsfélék sokasága – a paprika, a paradicsom, a tavaszi hagyma, a burgonya, az articsóka, az édeskömény, a citrom vagy a narancs a Vezúv lábánál – mind-mind olyan zamatos, hogy különleges ízesítésre nincs is szükség. A világhírű nápolyi tésztafélék készítéséhez szükséges búzát helyben termelik, vagy a közeli Pugliából importálják. Az állatok tartása biztosítja a kötelező tésztaraguhoz a megfelelő minőségű húst meg bivalytejet is, melyből az igazi campaniai mozzarella készül. A campaniai konyha két ünnepelt sztárja a pasta és a pizza. A leghíresebb specialitások a maccheroni alla napolenata, a pizza Margherita, az insalata caprese, a mozzarella in carozza vagy a costoletta alla pizzaiola és az elmaradhatatlan nápolyi pacal.
Én mára egy ropogtatnivaló perecféleséget hoztam, ami egész délen elterjedt, csak épp nem egyformán készül mindenütt, a puglilaiak pl. előfőzik a bagelhez hasonlóan. Kutakodásaim közben eszembe jutott, hogy van nekem egy rendhagyó útikönyvem, az Ennivaló Itália, melynek szerzője – Matthew Fort – egy Vespa motorral utazza, és főleg kóstolja végig egész Olaszországot. Szívből ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti Itáliát és az olasz konyhát. Ebben a könyben olvastam először a taralliról, és amint rákerestem a gugliban, még azt a pékséget is megtaláltam, ahol szerzőnk megkóstolta.
„Keskeny, kirobbanóan ropogós péksütemény, a bagelhez hasonlít, és „lisztből, vízből, struttóból (sertészsírból), élesztőből, sóból, borsból, sok borsból és mandulából készül”, magyarázza Signora Esposito.
- A mandula Avellinóból származik. Az a legjobb. De bármit hozzá lehet adni: édesköménymagot, csilit, pisztáciát.
Eleinte unalmasnak találtam a tarallit, de aztán gyorsan rászoktam a recsegő ropogására, a fénylő zsírra és bors lassú tüzű égetésére.
- Frissnek kell lennie, úgyhogy minden reggel újat sütünk, hajnali négykor kezdünk… Apám pék volt, a szakmában nevelkedtem.
- És a gyerekei?
- Mind itt dolgoznak, vagy másik üzletben, az unokaöcséimmel és -húgaimmal együtt. Két boltunk van még, az egyikben süteményt árulunk.”
Szóval a taralli igazi nápolyi csemege, de egész Campania magénak vallja. Ma már megtalálható Pugliában, Calabriában és Szicíliában is. Helyenként eltérően formázzák, és mivel a könyvemben nincs fotó, szétnéztem a neten, így találtam ezt a riportot, 3.46-tól látható a helyes technika :)
Hozzávalók kb. 30 darabhoz: 500 g liszt, 125 g sertészsír, 100 g mandula + még egy nagy marék a díszítéshez, só, legalább 1 evőkanál egész bors (Nápolyban a fehérbors a népszerű, én feketét használtam), 55 g friss élesztő (nálam 2 teáskanál szárított élesztő) 120 ml langyos víz, és még amennyit felvesz.
Ügymenet: a mandulát mozsárban durvára törtem (na jó, lehet késes aprítót is használni), a borsot szintén. Ha friss élesztőt használunk, azt el kell keverni a langyos vízzel. Én a szárított élesztőt elkevertem a liszttel, majd a zsírt elmorzsoltam a liszttel, hozzáadtam a sót, a borsot, és elkezdtem dagasztani (géppel), majd annyi vizet adtam még hozzá, hogy jól gyúrható legyen. A vége felé beledolgoztam a mandulát is. Langyos helyen 1 órát pihentettem, majd lisztezett deszkán átgyúrtam, vékony csíkokat sodortam, és a videón látható módon megformáztam a kis pereceket. Sütőpapírral bélelt tepsire helyeztem őket, és mindegyikbe belenyomtam még két egész szem mandulát. Ekkor bekapcsoltam a sütőt 170 C fokra, és amíg felmelegedett (ez nálam kb. negyed óra), addig még pihent a tészta a sütőlapon. A tepsit betoltam a sütőbe kb. 45 percre.
Az én nápolyi kalandozásaimról itt van egy rég elfeledett írás. A mai post megírásában az Olasz Kulinára és az Ennivaló Itália című könyvek voltak a segítségemre. Ha van kedvetek, kövessétek Serpenyős kalandunkat a facebookon is! A holnapi nap felelőse Al dente.